A Völklingeni Vasmű ipartörténeti műemlékei - Németország
A völklingeni vasmű erősen kilóg a többi világörökség megszokott (templom, vár, kastély, természeti szépség) helyszínei közül. Számomra az elmúlt időszak egyik legpozitívabb csalódása és élménye volt. Amellett, hogy megismerhetjük a vasgyártást, a hely történetét vagy ehhez kapcsolódó kiállításokat tekinthetünk meg, bejárhatjuk a gyár egész területét és akár a posztapokaliptikus hangulat mellett Banksy alkotásaival is találkozhatunk, más teljesen nem ide illő gyűjteményekkel! Völklingen városának látképét uraló és 6 hektáron elterülő már bezárt vasmű 1994-ben került fel a világörökségi listára.
UNESCO hivatalos oldala - Völklingen Ironworks
Hivatalos oldal - Volklingen Hütte
Talán legegyszerűbb autóval eljutni a Saar-vidéken, a francia-német határnál lévő kisvárosba. Nagy és tágas, nem fizetős parkolóban hagyhatjuk autónkat (GPS koordináták ITT, cím: Rathausstraße 75-79, 66333 Völklingen), ahol egy jó nagy térkép segít a tájékozódásban, majd egy kisebb sétával eljuthatunk a bejárathoz. Amúgy tömegközlekedéssel válasszuk a vonatot (német vasút oldala ITT), mert elég kényelmes és a vasútállomás is közel van a vasműhöz. A hivatalos oldalon több lehetőséghez is kínálnak megoldás ITT.
Julius Buch kohómérnök 1872 októberében úgy döntött, hogy vasművet hoz létre a Saar-vidéken és akkor még nem tudhatta, hogy ezzel egy több, mint 100 éves vas- és acélgyártás alapjait rakja le Völklingenben. 1873 áprilisában Buch megalapította a „Völklinger Eisenhütte bei Saarbrücken, Actiengesellschaft für Eisenindustrie” (Völklingen Vasmű Saarbrücken közelében, korlátolt felelősségű társaság). Először jól indult az üzlet, de öt év elteltével elindult egy visszaesés, ami behozatali vámok eltörlésének volt köszönhető. Ez azt jelentette, hogy a francia, belga és angol vastermékek olcsóbbak voltak, mint ahogy Julius Buch gyára elő tudta állítani. 1878 decemberében a munkálatok leálltak és az összes alkalmazott elbocsátásra került.
Carl Röhring 1881. augusztus 27-én táviratot küldött Völklingenből testvérének, Theodornak a család szülőházába, Saarbrückenbe, ami így kezdődött: "Kedves Theodor! Tegnap megvásároltam a völklingeni vasművet 270.000 márkáért..." A vasmű ellátásához 1882-1883-ban vásárolt Algringenben, Lorraine-ban érclelőhelyeket. Röchling inkább volt igazi nagytőkés és pénzügyi befektető, mint szakértője a területnek. Röchling franciául beszélt, Le Havre-ban és Rotterdamban tanult és szorosan együttműködött francia ipari szakemberekkel, amivel a csőd közeli állapotból Európa egyik legjelentősebb vállalkozásává változtatta a vasművet 1910-es haláláig. Az I. világháború során Verdun csataterének minden egyes hektárját átlagosan 50 tonna (!!) gránátból származó acél szaggatta, melynek nagy részét ebben a vasműben állították elő. Az acélsisakok 80-90%-ának alapanyaga itt készült, mivel ezidő alatt olyan mértékben javult a minősége az itt gyártott acélnak. 1905-től a jól képzett (bányászatot és kohászatot is tanult) Herman Röchling (élete ITT) lett a vasmű igazgatója. 1936-ban Hermann a Harmadik Birodalom fegyverépítési és háborús politikájának szolgálatába állította a gyárat. Mégis a munkaerőhiány 1939 szeptemberében a gyár bezárásához vezetett. Ám még ebben az évben újraindult a termelés és a gyár átállt hadiipari termelésre: gránátok, repülőgép alkatrészek stb. 1940 nyarától Röchling kényszermunkásokat és háborús foglyokat foglalkoztatott és 1942-től a nemzetiszocialista ipari termelés legfelsőbb köreihez is csatlakozott. Mivel 1940-ben közel volt a frontvonal így csak 2-300 fős csökkentett létszám dolgozott. Később jelentősen nőtt, főleg a totális háború idején a dolgoztatott hadifoglyok száma meghaladta a 12.000 főt is, akik közül 250 elhunyt (itt olvasható a névsor). 1944 december 17.-én Hermann fiát és örökösét Carl Theodor Röchling-et itt a gyárban gyilkolták meg. A háború után Hermann Röchlinget letartóztatták több vezetővel együtt és 1948. február 16. és június 30. között a nürnbergi bíróság előtt kellett felelniük a világháborúban betöltött szerepükért. Végül 1949. január 25.-i ítéletben Herman Röchling 10 év börtönt kapott és teljes vagyonelkobzással sújtották, Hans-Lothar von Gemmingen 3 év börtönt és vagyonelkobzást kapott, Wilhelm Rodenhauser 3 év börtönt kapott, míg Ernst Röchlinget, Albert Meierrel együtt felmentették.
1945 márciusában az amerikai csapatok elfoglalták a Völklingeni vasműveket. 1945 júliusában Saarl-vidéket francia megszállt övezetnek nyilvánították és francia katonai adminisztrációhoz került. Már 1952-ben a Völklingeni vasmű újra elérte a háború előtti termelési számokat. 1956-ban megszüntették a francia közigazgatást és a gyárat visszaadták a Röchling családnak. 1957-ben Saar-vidéket a Németországi Szövetségi Köztársaságba integrálták. 1965-ben a vasműnek összesen 17 000 alkalmazottja volt. Az 1975-ös világméretű acélkrízis elérte a Völklingeni Vasművet is. 1971-ben a Vasmű összeolvadt a luxemburgi Arbed konszern Saar-vidéki cégével, a „Vereinigten Hüttenwerken Burbach-Eich-Düdelingen“-nel, az egyesülésből létrejött a közös „Stahlwerke Röchling-Burbach GmbH“. 1982-ben a Neunkircheni Vasmű bekebelezésével megalakult az Arbed Saarstahl GmbH, ekkor a Röchling-család kiszállt az üzletből. A társaság neve 1989 óta Saarstahl AG. 1986-ban a vasmű kohóját leállították.
A helyszínen amellett, hogy megismerhetjük a vas és acélgyártást történetét és folyamatait, még elég sok ideiglenes kiállítással is találkozhatunk.
Nyitva: március végétől november elejéig 10.00-19.00, november elejétől március végéig 10.00-18.00
Belépődíj: 17€, 2 napos belépő 20€
Két térképen keresztül fogom bemutatni az egész helyet. Az első, amely igazából a gyár és a termelés szempontjából van felosztva. Továbbiakban: I. térkép.
A másik pedig a mostani kialakítás és a kiállítások szempontjából. Továbbiakban: II. térkép. Ez a térkép nem aktuális, sőt ami nekem van már az sem az, hisz ezzel az évvel biztos új térkép kerül ki. Így nézzétek az aktuális kiállítások miatt a hivatalos oldalt.
A parkoló mellett volt régen a benzol gyár ( I-es térképen a 4-es szám). Itt a koksz üzemből kikerülő maradékokat hasznosították fel a vegyipar számára. A benzol a legegyszerűbb aromás szénhidrogén. Képlete: C6H6. Színtelen, jellegzetes szagú folyadék. A természetben megtalálható a kőszénkátrányban. Számos vegyület gyártása benzolból indul ki. Több infó ITT. Illetve elhaladunk a víztorony mellett, ami számunkra nem a megszokott verzió és az építése idején az egyik legmodernebb betonszerkezet volt világszerte.
Szóval az első hely, ahol kezdünk az a Blower hall - fúvógépház (I. térképen 2, II. térképen 7-es sorszámmal). Itt találhatóak a jegypénztárak, a mosdók és egy kis szuvenír bolt is. A fúvógépházban eredetileg tíz gép "gyártotta" a szelet a hat nagyolvasztó számára, amelyek egyszerre 30.000 m3 levegőt mozgattak meg. Most kiállításoknak vagy rendezvényeknek ad otthont. Jelenleg II. Erzsébetről szóló kiállítást lehet megnézni. Nekem nagyon tetszett, ahogy a hatalmas gépek között vitrinek voltak vagy különböző fényképek. Mindenképpen egyedi hangulatot, atmoszférát ad az egésznek.
Pár kép a II. Erzsébet kiállításról:
Miután átmegyünk a folyosón az út felett, eljutunk az "szinterelő üzembe" - Sintering Plant (I. térképen 14, II. térképen 1-es sorszámmal). Annak idején a szinterelési technológia és a porkohászat ugrást jelentett a kohászati technológia fejlesztésében: a vasgyártásból származó maradékanyagokat újrahasznosították (itt olvashattok róla bővebben). Amúgy ez a kiindulópontja a hét állomásból álló túrának. Ez a világ legnagyobb szinterelő üzeme a hatalmas ventillátoraival, szinterelő gépeivel, amik között itt is találhatunk különböző érdekes vitrineket. Az egyik emeleten megnézhetitek elég interaktív módon a gyártási technológiát illetve az infokat a gyárról. A másik emeleti szinten egy kis moziteremben videót nézhettek meg a gyárról és történetéről.
Ha kijövünk az épületből akkor jobbra található az "Ore shed - Érc raktárba" (I. térképen 3, II. térképen 2-es sorszámmal). Mikor egyszerre sok érc érkezett be, itt tárolták. Most a féltető alatt ideiglenes kiállítások vannak illetve ráláthatunk a városra, a vasúti pályára és az aktív Saarstahl acélművekre. Most jelenleg nagy üvegtáblákon a hely történetét olvashatjuk el.
Visszaindulva a folyosón eljutunk a "Burden shed - Rakomány raktárba" (I. térképen 8, II. térképen 3-es sorszámmal). Ezt a helyet nevezhetjük a gyár gyomrának, amiben egyszerre akár 12.000 tonna nyersanyagot lehetett tárolni. A felső szintre vasúti kocsikon szállították a nyersanyagot, míg az alsó szinten egynyomtávú vasút közlekedett, amivel a nyersanyagot a nagyolvasztóba vitték. Jelenleg itt található a Banksy kiállítás, ami egészen különleges volt a helyszín miatt. Találni sem lehetett volna jobb helyet!
Kicsit zavaró volt számomra a térkép a tájékozódás szempontjából, de innen kiérünk a mosdókhoz és a pihenőhelyhez, ami a II-es térképen a 6-os helyszín (I. térképen 10-es). A lejtős lift alatti épületben az igazgatóság kapott helyet. Ha mellette a lépcsőn lemegyünk szénvágányok alatt (babakocsival körbe kell menni és a lifttel lemehetünk), akkor eljutunk a Ferrodrom®-ba, ahol 10.000 m2-en megismerhetjük a négy főelemet (tűz, víz, föld, levegő), amely a vas előállításához elengedhetetlen illetve megismerhetjük a különböző vasérceket, az itt előállított termékeket és az itt dolgozókról is készültek fotók.
A pihenőhely mellett vehetjük fel a munkavédelmi sisakokat, hogy felfedezzük a nagyolvasztót (Blast furnaces) és a koksztelepet (Coking plant).
Közvetlenül a pihenőhely mellett tudunk felmenni a lépcsőn és jobbra van egy kisajtó amit ha kinyitunk akkor mehetünk tovább. Nyugodtan nyomjuk le erővel, ha rögtön nem nyílik. Innen először a nagyolvasztóba (Blast furnaces) jutunk. (I. térképen 6,9 és 13-as, II. térképen 4-es sorszámmal) Akár lifftel is mehetünk, ha babakocsival vagyunk! A személyzet nagyon segítőkész volt. Igazán egyedi érzés sétálni a 27 méter magasan futó kocsik mellett, amik a hat nagyolvasztót töltötték fel nyersanyaggal. Fedezzük fel az egész helyet a kibelezett kapcsolókkal, a rozsdás eszközökkel. Ha felmásszunk a lépcsőkön, ahova szabályosan lehet, nagyon jó fotótémákat is találunk posztapokaliptikus formában. Elég lineárisan lehet haladni. Ha szeretnétek belemélyedni a témába ITT olvashattok róla.
Tehát ha a végére érünk, átjuthatunk a koksztelephez (Coking plant) (I. térképen 1, 11 és 5-ös, II. térképen 5-as sorszámmal). A kokszoló üzemben 1300 °C hőmérsékleten égett a szén kokszá. A koksz nemcsak redukálja a vasérceket, de megfelelő hőmérsékletet is ennek égése biztosítja. A hihetetlen hő és csípős füst miatt ez volt a gyár legnehezebb munkaterülete, de gondolom a többi hely sem lehetett leányálom. Az első kokszkemencék 1897-ben kezdték meg működésüket. Itt is elég lineárisan lehet haladni, ahol a romok között akár Teréz anya arcával is találkozhatunk. Végül visszajutunk a pihenőhelyhez a 6-es ponthoz.
Ezzel bejártuk a komplexumot. Nekünk nagyon tetszett a hely, ahol egy egész napot töltöttünk el, de annyi szerintem elég is. Ha igazán egyedi, nem szokványos világörökségre vágyunk, amit nagyon ötletesen használtak fel, ejtsük útba a völklingeni vasművet.
